…nem a szomszédos mező következik.
Faltól-falig ablak, hegyvidéki panoráma,mondom, nekem
tetszik.
-Szeretem, hogy itt van, de miért is jött ?
– Intézem a dolgait.
-Ez a női csicsergés, jót tesz nekem.Tudja, furcsa érzésem
van, hogy kerültem én ide?
-Ötven éve itt lakik, ön tervezte az épületet.A feleségére emlékszik ? Tavaly halt meg.
-A memóriám, tudja. Őt nem tudom elfelejteni.
Mondja kedves, mesélne… nekem – rólam?
Ha vannak lidércek, ilyen hangjuk lehet, indulatosan számon kér, mikor jövök.Messze vagyok a jámborság erényétől, mint kutya a solymászattól,de most tűrök.
Az ajtó előtt toporogva vár, ragyog a szeme,a szomszédok meg én látogatom, kiskegyem hivatalból teszi.Gyermeke elhunyt, annak a lánya külföldön él.
Aprócska termetű, mindig ápolt, finoman elegáns.
-Meg tetszik mondani, kiknek a bekeretezett képe
lóg a falon?
-Az egyik az unokám, a másik Bruce Willis.
Tisztességes úrilány nem adja oda magát az esküvő előtt, tanította az édesanyja, ő fellázadt.Mamának igaza lett, a gavallér eltűnt, a vitriolos megalázottság sokáig vele maradt. Ötven év múlva találkoztak, elhatározta,elengedi ezt az érzést.
Kavargatták a kávét, leltározták egymás vonásait, és megszólalt:
-Megbocsátok.
-Mit ? -nézett rá csodálkozva a férfi.